Miaú a hóban
Cirmi cica döbbenten áll, és bámul. Aztán fenekét óvatosan leereszti a lábtörlőre, és a kertre mered: szürke bundáján szinte a csíkok is figyelnek. Pupillája kitágul és fejét felemelve szimatolja a jeges levegőt. Cirmi ilyet még soha nem látott. Õszi alomban született, ismeri a lágy napfényt, az őszi esőt, a novemberi csatakos napokat. Buzgó kamasz cicaként megtanulta a faleveleket kergetni, a bújócskázást az avarban, a fára mászást, a bokrok titkait – de most minden hófehér.
A kert ismert formái eltűntek, helyette vastag, puha fehér lepel borít mindent. Cirmi nem fázik, gyönyörű, fényes bundája őrzi még a párnája melegét. De csodálkozik. Nagyon. Kíváncsisága azonban jóval erősebb meglepetésénél. Óvatosan lép egyet a lépcsőn lefelé és kicsit meg is botlik, mert a hóba belesüpped a mancsa. Cirmi elővigyázatosan kiemeli a lábfejét, amiről érzi, nedves. Megrázza lábikóját és a másikkal lép bele a rejtélyes nagy fehérségbe. Ismét heves lábrázás következik. Cirmi nagyon finoman szaglássza a havat és nincs ellenére a puha takaró. A következő lépcsőket már bátrabban veszi. Apró talpai kerek nyomokat hagynak a friss hóban, ahogy egyre merészebben lépked a havon.
A hó önmagában remek bújócska. Hiszen a macska finom orrával pontosan érzi, minden a helyén van: a fák, a bokrok, a kerti út, az egerek ösvénye, a tulipán hagymák – de eltakarja mindezt az a fehér, lágy valami, ami most is nagy pelyhekben hullik az égből. Tehát Cirmi úgy dönt: szereti a havat. És felfedezőútra indul.
Megkeresi kedvenc bokrát, ami alatt mindig talál egy-két levadászható bogarat, rágcsálót, elszáradt termést. És tényleg, az egyik ágon mintha megmoccanna valami – még ha csak egy ott rekedt falevél is. Cirmi utána kap, és behúzott nyakkal fogadja a mancsa nyomán rázúduló hófelhőt. Kétségbeesetten nyivákol egyet. Havas lesz a bajsza, a füle, egész pofácskája. Cirmi most fizikát tanul: meglepve látja, hogy a hó elolvad. Kis nyelvével megízleli, csíkjairól nyalogatja az ismeretlen valamit, aminek víz íze van. Közönséges vízé, kicsit talán hidegebb a megszokottnál, de egyszerű víz. Rázza mancsát, bundáját, mert valljuk meg, egy vérbeli macska nem szereti a vizet. De ez a fehér, hideg vízízű valami azért más. Újra nyávog egyet, de már nem felháborodásában, inkább csak konstatálja az új téli helyzetet.
Ahogy zöld szemeivel felnéz, meglátja, hogy a hóra hullott egy nagy pehely. Cirmi úgy dönt, ezt levadássza. De mire eléri a pelyhet, az nyomtalanul eltűnik a havon és Cirmi nyakig süllyed a fehér dunnába. Újabb fejrázás, fülmosás, mancsrázás aztán megint egy hatalmas ugrás, mert ismét egy pehely incselkedik vele. De hová tűnnek ezek az égből hulló szép kristályok? Cirmi megpróbálja az orrát hívni segítségül. Újabb szaglászás, de csak a kert megszokott illatai érik finom orrocskáját, letompítva a puha fehér takarón keresztül. És újabb ugrás, mert jó belesüppedni a hólepelbe. Cirmi tehát mint a bolond ugrál, élvezi az új játékot, kergeti a lehulló hópelyheket és remekül szórakozik. Nem is érzi, hogy bundája egy vizesebb.
A jégkristályok kergetése csodálatos játék. A cica végig ugrálja a kertet, a kerítésre is felmászik, aztán megint le egy pehely után, két lábon próbálja elkapni az égből hulló havat, felbukik, hempereg a hóban és megállapítja, hogy rég nem szórakozott ilyen jól.
De Cirmi mást is érez, amit még soha: kicsit mintha fázna. Meleg bundája eddig megóvta az esőtől, szőréről lepergett a víz, még sosem ázott bőrig. De a hó megtapad bundácskáján és beszivárog az aljszörzetébe, ezért egyre jobban érzi, téli hideg van. De az ugrálás, a hópihe kergetés megint elfeledteti vele a furcsa érzést, amíg mozog, egyáltalán nem járja át a hideg.
Egyszer csak elkezdi hegyezni havas füleit. Mintha gazdája hívná. Sőt, mintha kedvenc száraz eledele ismert zörgését hallaná.
Cirmi vet még egy búcsúpillantást a hótakaróra, aztán ugrálva indul az ajtó felé. Meglepetésére bent gazdája egy nagy puha lepedővel várja. Nem engedi a tálkájához, hanem alaposan végig dörgöli minden tagját. Cirminek ez persze nem tetszik, húzkodja a mancsát, fejéhez lapítja füleit, lengeti a farkincáját. De érzi, ahogy átjárja a szoba finom melege, orrát csiklandozza a tálkájában ráváró finom falatok illata, és Cirmit nagyon békés hangulat fogja el. Elhatározza, hogy evés után alszik egy nagyot. És álmában ismét a hóban hempereg, ugrál, szökdécsel. Az immár ismert, többé nem rejtélyes, hanem játékra hívó havon.