Nagy cica lettem. Onnan tudom, hogy Laura és Péter beszélgettek, és azt mondták, most már kimehetek a kertbe, mert már nagy macska vagyok. És ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem. A kert ugyanis csodálatos, maga a földi paradicsom!
A kert kimeríthetetlen tára a felfedezésre váró titkoknak. Most, hogy már napozhatok a teraszon napsütésben is, gyakran csak fekszem a kövön, és figyelem a sok-sok mozgást, ami itt zajlik. Egerek surrannak a kerítés tövében, madarak csivitelnek a fákon, az egyik éppen fészket épít, fűszálakkal megrakodva repked le-föl.
Kiscica koromban, még a tenyésztőmnél, ahol anyukámmal és a testvéreimmel éltem együtt, ott volt egy csodálatos, tarka-barka kert, sok lombját hullató fával és gyönyörű színes virággal. Itt viszont, az igazi otthonomban, nem is tudtam, hogy van kert. Egy fehér, fekete ágakkal tarkított, színtelen világról állította néha Péter és Laura, hogy az a kert, de engem sosem engedtek ki oda, igaz, nem is nagyon vágytam egy ilyen rideg, hideg helyre, ahol nincs semmi érdekes. Aztán, ahogy egyre többet sütött a nap, én egyre többet ültem az ablakban. Mert a kert kezdett színes és érdekes lenni! Meg is próbáltam kimenni, kidugtam az orrom az ablak résén, amikor Péterék a teraszajtót nyitogatták, ott sündörögtem a lábuk alatt. De mikor végre kiengedtek, akkor éppen zuhogott az eső. Se napsütés, se színes virágözön, csak szürke, ronda, zsinórban hulló eső. Azért kicsit körbecsatangoltam, és a víz illata mögött néha fenyegető, néha csábító, máskor barátságos illatokat éreztem. De aztán bemenekültem a szobába, mert bőrig áztam. Laura nevetve törölgetett, és Péter azt mondta, tényleg jó ötlet volt elsőre esőben kiengedni, mert így nem csatangoltam messzire, de elkezdtem ismerkedni a kerttel.