Elhatároztam, hogy naplót körmölök! Ezért most bemutatkozom: Marcello vagyok. Pedigrés fajmacska, finom fekete csíkokkal és pettyekkel a csoda szép szürke bundámon. Ezért is hívják a fajtámat silver tabbynak. Ti persze szólíthattok Marcinak, szeretem ha így neveznek. Nekem és mind a három testvéremnek csinos kis M betű van a homlokunkon. Ezért lett az ő nevük is M betűs: Merci, Morci, és Murci. Majd róluk is mesélek, de most azt akarom elmondani, hogyan kell gazdát választani.

 

Szerettem a mama hasát dagasztva tejet szopni, de anyu azt mondta, már nagy vagyok, tizenkét hetesen gazdát kell szereznem. Felelős, rendes kiscica idejében új otthonra talál. Hát én elhatároztam, hogy Laura és Péter nekem éppen megfelelő gazdik lesznek. Õk a tenyésztőm barátai, láttak még vakon, amikor mit sem tudtam a világról, csak az alom melegét ismertem. Nem volt könnyű rábírnom őket, hogy hazahozzanak. Tudom, kicsit zavaros vagyok, mert a hazahozás alatt azt értem, hogy elhoztak ide ebbe a szép házba. Most ugyanis ez az otthonom.

 

Jaj, kedves Naplóm, rettenetes élményekben volt részem. Komolyan mondom, azon gondolkodom, hogy ha nem tudom rendesen megnevelni Laurát és Pétert, más gazdát keresek. Nagy nehezen, hosszas nyávogás, siránkozás után megértették, hogy nem zárhatnak ki a hálószobámból. Én persze megengedem nekik, hogy az én szép, kényelmes, vadonatúj francia ágyamba aludjanak – sőt, elfoglalják a nagy részét –, de hogy nem figyelnek oda, és ezért én éjszakára kinn rekedjek, azt azért nagyon méltatlannak találom. Igaz, az sem szép dolog, hogy éjszakai ragadozó létemre mostanában reggelig alszom. De annyira kifáradok! Esténként rengeteget bolondozunk, játszunk, vadászunk, bújócskázunk – mert erre is megtanítottam a gazdákat –, úgyhogy ifjú cica szervezetemnek éjjel ki kell pihennie ezeket a megpróbáltatásokat. Péter is kijelentette, hogy mióta velem játszik esténként, teljesen elhanyagolja az internetes autóversenyes játékát, ami azt hiszem, azt jelenti, hogy ő is ezért alszik ilyen jól egész éjjel.

 

Köszönöm kedves kérdéseteket, jobban vagyok. Már nem fáj a fenekem, és nem is lesz semmi bajom, ha hihetek a gazdáknak, akik azt mondták,azért kellett beoltatniuk, hogy ne kapjak el mindenféle undok betegséget. De nem ezt akarom elmesélni, hanem, hogy itt járt a tenyésztőm. Tudjátok, akinél születtem, és akinél anyukám is lakik. Meg a testvéreim, Merci, Morci, és Murci. Igaz, már nekik is van gazdájuk, de a tenyésztőm azt mondta, én vagyok az alomból a legszebb és a legnagyobb. És nekem a leghosszabbak a lábaim, és gyönyörű kifejlett kandúr leszek.

 

Nem mondtam meg neki, hogy én már nagy cica vagyok és gyönyörű kifejlett kandúr. De ezt sajnos nem veszi észre Péter és Laura és még mindig csak annyi eledelt adnak nekem, mintha parányi cica lennék.

Kedves Naplóm! Bocsi, elég rég nem írtam, de mostanában annyi dolgom van. Ugyanis szépen szaporodnak a játékaim, és én minden este nagyon fáradt vagyok már, nincs erőm a mancsomat felemelni a napló íráshoz sem. Macskakaparást pedig nem akarok produkálni.

Ez persze vicc volt. De tény, ami tény, mióta Péter hazahozott egy felhúzható egeret, azóta minden este ezzel játsszunk. Persze csak a gazdám hiszi azt, hogy egér az én játékom. Valójában nem szőrös, nincs egér szaga és nem is cincog. Viszont berreg, szürke filcből van és a végén lóg egy kis rugós farkincája. 

 

Nagy cica lettem. Onnan tudom, hogy Laura és Péter beszélgettek, és azt mondták, most már kimehetek a kertbe, mert már nagy macska vagyok. És ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem. A kert ugyanis csodálatos, maga a földi paradicsom!

Kiscica koromban, még a tenyésztőmnél, ahol anyukámmal és a testvéreimmel éltem együtt, ott volt egy csodálatos, tarka-barka kert, sok lombját hullató fával és gyönyörű színes virággal. Itt viszont, az igazi otthonomban, nem is tudtam, hogy van kert. Egy fehér, fekete ágakkal tarkított, színtelen világról állította néha Péter és Laura, hogy az a kert, de engem sosem engedtek ki oda, igaz, nem is nagyon vágytam egy ilyen rideg, hideg helyre, ahol nincs semmi érdekes. Aztán, ahogy egyre többet sütött a nap, én egyre többet ültem az ablakban. Mert a kert kezdett színes és érdekes lenni! Meg is próbáltam kimenni, kidugtam az orrom az ablak résén, amikor Péterék a teraszajtót nyitogatták, ott sündörögtem a lábuk alatt. De mikor végre kiengedtek, akkor éppen zuhogott az eső. Se napsütés, se színes virágözön, csak szürke, ronda, zsinórban hulló eső. Azért kicsit körbecsatangoltam, és a víz illata mögött néha fenyegető, néha csábító, máskor barátságos illatokat éreztem. De aztán bemenekültem a szobába, mert bőrig áztam. Laura nevetve törölgetett, és Péter azt mondta, tényleg jó ötlet volt elsőre esőben kiengedni, mert így nem csatangoltam messzire, de elkezdtem ismerkedni a kerttel.

Hát ez most igazi macskakaparás lesz. Gyorsan leírom, mi történt, aztán futok ki megint a kertbe. Látnom kell őt!

Tulajdonképpen nincs is semmi fontos dolgom. De egyszerűen nem tudok egy helyben üldögélni, még a naplóíráshoz is türelmetlen vagyok. Legszívesebben csak a teraszon üldögélnék és énekelnék! Hogy mindenki hallja, mi történt velem.

Kedves Naplóm! Ha valaki azt állítaná, ez itt most macskakaparás, nem is tudnék vele vitatkozni. Remeg a kezem a felháborodástól, sőt, még a farkincám vége is reszket az indulattól. Laurát és Pétert sehol sem találom, a házat pedig átvették a betolakodók!

Hatalmas felfordulással kezdődött az egész. Laura elővett néhány táskát és bőröndöt, ez pedig az elején remek szórakozásnak bizonyult. Mindegyikbe belemásztam, remekül bujócskáztunk. Aztán Laura elkezdett ruhákat, különféle flakonokat és törülközőket pakolni, az egész lakás tele lett holmival, és ha én valamelyikre ráültem vagy bebújtam alá, akkor a gazdám idegesen elsiccelt. Mikor Péter hazajött, nem is szólt semmit a felfordulásért, csak azt mondta, Laura nem tudja elvinni az egész ruhatárát a tengerhez. De másnap reggel becsukták a bőröndöket és beültek az autó nevű pléhdobozba és elmentek. Előtte megsimogatták a fejemet, az államat, Péter a fülemet is megvakargatta, azt mondta, legyek jó cica és engedelmeskedjek a szomszéd bácsinak, és azt igérte, hamar visszajönnek.

Azért a nyár nagyon jó dolog. Bár mostanában még nekem is melegem van, pedig mint minden rendes cica, én is imádom a meleget, a napsütést, a langyos föld sugárzását. Lustálkodni a füvön, a napfényben csodálatos érzés, de a napokban olyan hőség volt, hogy kerestem a kertben egy árnyékos bokrot, hogy ott a hűvösben pihegjek egy kicsit. De már messziről megéreztem, hogy itt bizony nem fogok pihizni.

Én vagyok a Marci cica, de persze kedves naplóm, ezt te tudod, az én jegyzeteimbe senki más bele nem írhat. Ahogy az én területemre más macska csakis az engedélyemmel léphet. Legalábbis eddig azt hittem. De most nagyon komoly dolog történt. Ahogy a bokrok felé lépkedtem egy kis enyhülést keresve, megütötte az orromat egy másik kandúr szaga. Tudtam már, mi vár rám a lonc alján: ott láttam a bekaparatlan ürüléket.

Mostanában nagyon sokat esik. Laura és Péter sóhajtoznak, milyen lucskos az idei ősz. Nekem úgy tűnik, nem szeretik az esőt. Én sem. Ha csak szemerkél, még hagyján, a pompás csíkos bundámról leperegnek a vízcseppek, de ha isten igazából elkezd zuhogni, akkor én is bőrig ázom, és azt utálom: fázom tőle. Ráadásul Laura be sem enged a szobába, amíg meg nem szárad a mancsom, azt mondja, összepiszkolom a szőnyeget.

 

Szóval inkább a házban bóklászom, a kedvencem az ablakmélyedésbe tett párnám, ahonnan jól láthatom a kertet, mégis biztonságban vagyok. Egyik reggel is a fákról lehulló leveleket nézegettem, amikor meghallottam a jellegzetes suhogást, az eső zaját. De nem esett! Legalábbis nem kint. Elindultam a hang irányába, és bementem a fürdőszobának nevezett helyre. Képzeljétek, Péter ott állt az esőben. Ráadásul ernyőt sem tartott maga fölé, hanem csapkodta magát anyaszült meztelenül és még fütyörészett is. Aztán megtekert egy csapot és az eső megszünt. Elállt, csak a meleg víz párája maradt a levegőben és mindenféle érdekes illata. Péter levette a fogasról a törülközőt, én meg már akartam menekülni hátracsapott fülekkel, mert a frotirral mindig engem szoktak dörgölni, ha bőrig ázom. De nem. Péter magát törölgette és ami a legfurcsább volt: nem utálta a dolgot. Tovább fütyült és mikor meglátott, rámnevetett. Aztán megkérdezte, bemegyek-e a fürdőbe vagy kint maradok, mert be akarja csukni az ajtót, ugyanis fázik.

Tudjátok, én nagyon jól megvagyok Laurával és Péterrel. Nekem most ők a szüleim, a Laura igazi mami. Hozzá lehet bújni, simogat, tisztogat, kedves szavakkal becéz, finom ételeket ad, játszik velem. Na, jó, játszani inkább Péterrel szoktam, de ez most mindegy. A lényeg, kedves naplóm, hogy remekül élünk mi itt hármasban. De sajnos állandóan vendégek jönnek.

Ha Laura elkezd a konyhában sürögni, forogni, akkor már tudom: vendégek várhatók. Persze ez néha nem kellemetlen. Az ember-mamim anyukája például nagyon kedves idős hölgy. Ha idejön hozzánk, ő is simiz engem, ha Lauráék nincsenek itthon, akkor megetet, egyszóval vele nagyon jól kijövök. De neki Laura nem is szokott mennyei fogásokat készíteni, csak az idegeneknek. Õket pedig én nem szeretem.

 

Ma Laura és Péter felcipeltek a teraszra egy hatalmas dézsát, benne egy gyönyörű, fiatal ezüstfenyővel. Állítgatták ide, aztán oda, eresz alá és oszlop mellé. Latolgatták, hogy feldől-e, hogy baj-e, ha esik rá a hó, és végül az ablak elé tették.

Kedves Naplóm, ha nem tudnád, megsúgom: közeledik a karácsony. Persze pontosan én sem tudom, mi az a karácsony, de rettentő nagy a készülődés. Nemcsak egy ezüstfenyő jelent meg itt a terasz ablaka előtt, amit Péter és Laura úgy babusgat, mintha ő is cica lenne. Hanem egy csodálatos fenyőkoszorú is lóg az ebédlőasztal fölött. Ezen gyertyák vannak, amit vasárnaponként Laura meggyújt, de csak óvatosan, és folyton azt hajtogatja Péternek, hogy ügyeljen a macskára. Ez persze én volnék. Nem tudom, miért kéne rám ügyelni, mikor minden vágyam, hogy közelebbről is megnézzem azt a koszorút. Esetleg hintázhatnék rajta egyet, és megszaglászhatnám a fagyöngyöt, amelynek az illata belengi az egész lakást.

 

Hát itt vagy kedves Naplóm? De jó, hogy megtaláltatlak itt a padláson. Már azt hittem elvesztél! Vagy te hitted azt, hogy én vesztem el? Pedig erről szó sincs, csak most már nagy macska vagyok, nem holmi kamasz cica, és annyi érdekes történik velem! Például fel tudok jönni ide a padlásra és bóklászok a lomok között.

Tudom, nagyon rég nem írtam magamról, pedig lenne bőven miről beszámolnom. Az elmúlt karácsony óta annyi minden történt: azon a szép téli estén, mikor az erdő illatú fa alatt mindenféle ajándék volt Laurának és Péternek, nekem is lapult ott egy doboz. A világ legjobb és legmókásabb játéka volt benne, azóta is ez a kedvencem. Olyan cicaalagút, amelyikbe bele lehet mászni, el lehet benne bújni, onnan lehet leselkedni és a hajlatánál remekül lehet szundikálni.